Az írók többségének megvan a receptje arra, hogyan hozhatja elő leghatékonyabb énjét, mielőtt írásba kezd. A legtitkosabb praktikáikat persze nem mindig árulják el, de azért hallani furcsaságokat. Van, aki a hosszú sétákra esküszik, más az írás előtti intenzív szexre, megint más jógázni szokott írás előtt, egy másik író barátom pedig arról mesélt, hogy általában két-három nyers tojást hörpint ki, hogy jobban pörögjön az agya.
Nekem nincs extra rítusom - legfeljebb pár begyepesedett szokásom -, de a beidegződött körülményekre eléggé kényes vagyok. Ha valami eltér a megszokottól, nyűgös vagyok; mint amikor valaki idegen helyen tér nyugovóra, de nem tud aludni, csak forgolódik, forgolódik... én csak bámulom a képernyőt, próbálok mondatokat megfogalmazni, de nem bírok koncentrálni.

Általában éjszaka dolgozom. Húsz éve csinálom. Többször is megkíséreltem már, hogy visszataláljak a normális ritmusba: mármint nappal élni, éjszaka aludni. Nem ment. Vagy ha egy ideig mégis, pár nap után ismét visszacsúsztam az éjszakázásba; kb. húsz évnyi megszokás után ez nem csoda.
Az éjszakázásról még annyit, hogy elsőre talán ez csak egy érdekesség, de a gyakorlatban sajnos bőségesen vannak hátrányai. Amikor még én vittem a Cherubion ügyeit, rengeteg "húzós" napot éltem meg , amikor néha azt sem tudtam, milyen napszak van.

Az írás elkezdésének fontos rituáléja nálam a „ráhangolódás”. Ahhoz, hogy megfelelő mértékben bele tudjam élni magam abba a világba, amelyben épp írok (vagy fordítok), ki kell söpörnöm az agyamból a fölösleges gondolatokat. Ha azon tipródnék, hogy épp X százezret ki kellene fizetnem a nyomdának, meg hogy miképpen tudnám kényszeríteni - fenyegetni? zsarolni? kikönyörögni? - X terjesztőt, hogy ugyan utalja már, amivel tartozik, és közben azon dühöngeni, hogy az APEH minden előrejelzés nélkül leemelt a számlámról másfél milliót olyan összeg után, amit én még meg sem kaptam (és még meg is büntettek kétszázezerre emiatt)... nos, nem tudnék a regényre koncentrálni.
Emiatt elengedhetetlen a ráhangolódás, amit én úgy nevezek magamban: agyradírozás.
Leülök a számítógép elé, és ügyködni kezdek különféle játékokkal . Olyanokkal, amikre összpontosítani kell ugyan - ez az "agytörlés" -, de nem kíván jelentős kreativitást. Csupa régi játékot nyűvök, mert tisztában vagyok azzal, hogy ha valami újat próbálnék, arra esetleg annyira rákattanhatnék, hogy napokat, heteket venne el az életemből. Ezeket az unalomig ismert, ősrégi játékokat viszont már úgy tudom játszani, hogy bár összpontosítok - rebootolom az agyam velük -, nem járnak ott a gondolataim. Már játék közben az éppen aktuális regényen agyalok, csak rutinból játszok... aztán mindig eljön az a pillanat, amikor megérzem, hol az elég a játékból, és hol kell nekiesnem a regény folytatásának.
Néha ez a "pillanat" pár perc játék után következik be, máskor csak órák múltán... és sajnos, olyan is megesik, hogy nem jön el ez a fordulópont... és átvacakolom az egész éjszakát. Ilyenkor nem elég az, hogy nem írtam semmit és emiatt mérges vagyok magamra... a zaklatottságtól elaludni sem bírok, és egy rakat filmet megnézek... vagyis: ismét eltolódik az életritmusom.

Írás közben elengedhetetlen nálam a zenehallgatás. Ha nem szól semmilyen zene, képtelen vagyok tartósan a munkára koncentrálni. A zenék címszó alatt részletezem, mikor miket hallgatok. De azok számára, akik nem kíváncsiak a részletekre: sci-fi írás közben általában industrial t, fantasynél többnyire szimfonikus vagy atmoszferikus black metalt. Mindenképpen pörgős zenét, hogy meglegyen a gépelés tempója. Amikor pedig fordítok vagy szerkesztek, vagy csak átolvasom & javítgatom a saját vagy a mások műveit, nyugisabb zenéket: egyebeket.

Amikor befejezem a napi munkaadagot, többnyire úgy fel van pörögve az agyam, hogy néha még órákig képtelen vagyok elaludni. Szinte soha nem alszok el úgy, hogy ne néznék előtte valamilyen filmet; néha csak húsz percig, máskor 4-5 óráig is... várva, hogy végre el tudjak aludni. A fáradtsági és álmossági állapotomtól függően választom ki a néznivalót: ha fáradtabb vagyok, könnyebben emészthetőbb filmeket nézek, gyakorta olyasmit – olyan sorozatokat avagy már többször is látott filmeket -, amikre nem kell nagyon figyelnem. Ilyenkor hamar elalszok. Ha viszont azt érzem, hogy bár a munkához már fáradt lennék, de még túlzottan éber vagyok, akkor olyan filmeket választok, amiket még nem láttam, amik jobban lekötik a figyelmemet. Hogy miket, arról a filmek címszó alatt írok részletesebben.

Olvasásra mostanában egyre kevesebb időm jut. Ifjabb koromban éjjel-nappal olvastam, faltam a könyveket – mindenféle műfajt, válogatás nélkül, ami csak érdekesnek tűnt vagy a barátaim ajánlottak. Manapság jóformán csak a képernyőn olvasok, és ez is kimerül a munkámhoz köthető olvasmányokban; mármint az írótársaim műveiben, a szerkesztendő avagy fordítandó anyagokban, illetve a hozzám véleményezésre küldött novellákban, regényekben. (No de ez sem kevés olvasmány, csak már nem szórakoztat annyira, mint régebben!) És persze olyan szakmai anyagokban, amiket egy-egy művem háttérinformációjához böngészek át.
Kicsit bánt, hogy alig-alig olvasok mást, de kicsit úgy érzem magam, mint az a nőgyógyász, aki egy huszonnégyórás ügyelet után kimerülten hazafelé támolyog, és egy prosti incselkedve felhúzza előtte a szoknyáját, hogy „na, akarod?”... Hát, ööö, ilyenkor jobban esik inkább filmet nézni elalvás előtt, mint könyvet olvasni.
De persze néha azért jut idő könyvekre is, csak már nem annyira, mint régebben. Azért még vannak kedvenc íróim, kedvenc könyveim. És a saját műveim közül is akadnak kedvenceim.

Egyébiránt sokak szerint kedves, szeretetreméltó alak vagyok... mások szerint pedig épphogy nem. Oroszlán csillagjegyű, annak minden előnyös és hátrányos tulajdonságával. Bizonyos értelemben hiszek a horoszkópokban – legalábbis abban, hogy vannak közös vonásaik az azonos csillagjegyben születetteknek -, de annyira nem, hogy az előre elrendeltetett jóslatokban is higgyek. (Bár már értek furcsa dolgok e tekintetben is.) Az mindenesetre tény, hogy mint négyszeres oroszlán tudok nagylelkű lenni, megbocsátó és bőkezű, de ugyanakkor bizonyos értelemben hiú és önző is tudok lenni.

Általában két lábbal állok a földön, nem vagyok elszállva magamtól, elég tárgyilagosan ítélem meg a helyzetet, a lehetőségeket az élet minden területén. Amikor írok, hajlamos vagyok annyira kiszakadni a hétköznapi világból, hogy teljesen beleélem magam a képzelt világba. Ez azzal jár, hogy megszűnik számomra a külvilág... együtt lélegzem a hőseimmel, akikről épp írok; mi több, együtt mondom velük a párbeszédeket, átélem az érzelmeiket. Állítólag – ezt az ex nejem mondta – beszélek írás közben, nevetgélek, pofákat vágok, eljátszom a dialógusokat. Meglehet. Talán épp ettől életszerűek egyes jelenetek. Vagy csak szimplán zakkant vagyok?
Bárhogy is, én nem hallom saját magam... egyrészt mert ilyenkor egy másik világban járok, másrészt pedig azért, mert fülhallgatón át dübörög a zene, és ez kizár minden más külső zajt.
Bármi megzavar írás közben, hosszú percekre, félórákra is ki bír zökkenteni... Gondolok itt speciel ismét az exemre, aki házasságunk első szakaszában gyakran gondolta úgy, hogy ha odajön mögém, és meglepetésszerűen (biztatásképpen avagy házastársi kedvességből) megpuszilgat vagy megsimogat, azzal segíti az alkotói folyamatot. Nos... egyrészt majd frászt kaptam, amikor a Káosz Dréniában kissé ijesztgetős „halálcsarnok-jelenetének” írása közben megcirógattak hátulról... másrészt ez kizökkentett annyira az adott hangulatból, hogy félóra is beletelt, mire folytatni tudtam.

Évek óta kialakult rutin, hogy sört iszok írás közben. Általában nem alkoholizálok, de az elmúlt húsz-harminc év alatt ez már leküzdhetetlen megszokássá vált. Amikor megakadok gépelés közben, ösztönösen nyúlok az üveg után bal kézzel, és miközben a folytatáson agyalok, megiszok egy-egy rövidke kortyot. Szerencsére tudom, hol a határ, és azt nem lépem át, még akkor sem, ha úgy érzem, a jó folytatáshoz kellene innom még egy üveggel, és akkor tudnék dolgozni még plusz egy vagy két órát. Huszonéves koromban léptem át ezt a határt utoljára.
Ahhoz, hogy a sörök alkoholtartalma ne döntsön az asztal alá, megfelelően tápláló ételekkel kell ellensúlyoznom.
Ha titkolni próbálnám, se tudnám: az ülőmunka, a megivott sörök, a zsírdús ételek hatása meglátszik a külsőmön; kb. negyven kiló túlsúlyt hordozok. Nem örülök neki, de ez van – ez a fajta életmód ezzel jár. Amíg rendszeresen fociztam (hetente kétszer a városi kispályás bajnokságban, majd hetente egyszer baráti körben), sikerült nyolcvan kiló alatt tartanom a súlyomat, aztán amikor abbahagytam, hirtelen elszaladt a szekér. Néha megpróbálok fogyózni... egy darabig jól megy... aztán hamar visszahömpölygök a jelenlegi versenysúlyomba.

Miről nem írtam még? Ja, igen: nagy sportrajongó vagyok. Mivel általános iskolás korom óta fociztam és/vagy atletizáltam, ez a két sport máig is a szívem csücske – de főleg a foci! Míg a Vízműnél dolgoztam, még a szabadságomat is egy-egy nagyobb fociesemény idejére időzítettem. Például a 94-es és a 98-as VB-re; megnéztem minden egyes meccset, amit csak lehetett. A mai napig is rengeteg meccset nézek a tévében, hétvégenként néha 8-10-et is. (Van úgy, hogy felhúzom a vekkert és csak 3-4 órát alszok, hogy láthassak bizonyos kora délutáni meccseket.) Azon mazochisták közé tartozom, akik még a magyar NB1 meccseit is végiggyötrődik. Tizenéves korom óta elszánt Loki-szurkoló vagyok, és bár a stadionba már nem járok, a tévében minden lehetséges Loki-meccset megnézek. Főleg most, hogy a Loki a BL-be jutott!
A külföldi csapatok közül nagy kedvenceim: a Barcelona, a Manchester United és (amióta Dzsudzsák miatt – majdhogynem – hétről hétre közvetítik a meccseiket) a PSV Eindhoven. A PSV-re már annyira rákattantam, hogy ha valamelyik meccsüket nem közvetíti a tévé, akkor az interneten is képes vagyok megnézni... streamen, holland vagy akármilyen nyelvű közvetítéssel, gyatra minőségben, szaggatottan, többször megszakadva. Még akkor is nézem a PSV meccseit, ha Dzsudzsák épp nem játszik... bár hál’istennek mostanában mindig kezdő.
/Megjegyzés: jó barátom, Allen Newman (Tóth Norbert) fanatikus Real Madrid szurkoló. Jókat szoktunk élcelődni egymással, főképp az El Classico meccsek előtt. És... Huh! Legutóbb a Barca nagyon lealázta a Realt!/
A focin kívül a másik nagy szenvedélyem az amerikai futball, az NFL: a New England Patriotsnak szurkolok, de az sem bánt, ha a Dallas Cowboys, a Pittsburgh Steelers vagy a New York Giants nyer... Meg akárki is, ha touchdownok sorozatát éri el.
Ha a tévében baseballt látok, az előtt is ott ragadok, bár nem igazán ismerem a menő csapatokat, és néha akkora de akkora üresjáratok bírnak lenni ebben a sportágban, hogy nem bírom cérnával, és továbbkapcsolok.
A kézilabdát is szeretem (főleg a nőit – ott egyrészt csinos csajok vannak, másrészt még inkább a játékosság dominál, nem a verekedős küzdelem), a kosárlabdát és a jégkorongot nem annyira bírom... bár néha megesik, hogy egy-egy jó meccs láttán a képernyőre tapadok.
És persze a tenisz: szánt szándékkal soha nem nézem (értsd: nem jegyzem ki előre a meccsek időpontját), de ha néznivaló keresgélés közben épp jó teniszre bukkanok, többnyire a game végéig ott ragadok.

No, egyelőre ennyit a főbb szokásaimról... Ha eszembe jut még valami, majd bővítem.