- részlet -

Könyörtelen Raghma’van, a Bélkiontók főnöke a Vas-hegység egyik északra vezető ösvényének közepén várt. A dermesztő hideg ellenére nem toporgott, nem körzött elgémberedett karjaival, csak állt rezzenetlen szálfaként, mozdulatlanul. Körülötte a fák és a bokrok ágai mind meghajlottak a rájuk rakódott hó súlya alatt, és néha egy-egy reccsenéssel nyögték bele a néma jégvilágba terhük okozta kínjukat.
Raghma’van egykedvűnek tűnt, elgondolkozva nézegette a kezében tartott csatacsákányokat, és csak az arca előtt időközönként felpárálló lélegzete árulta el, hogy a hatalmas, csupa izom alak egyáltalán él, nem pedig csak egy jéggé fagyott harcos szobra. Hosszú, egyenes szálú, barna haja nedvességtől és dértől csillogva keretezte ráncoktól és sebhelyektől barázdált arcát, és terült szét széles vállán, a kopott szőrzetű, vaskos medvebundán. Busa szemöldöke alól fenyegetően hideg, szúrós szempárral nézett a világra, tekintetében már-már kegyetlenséggel határos elszántsággal. Arcán, bal szeme sarkától, szája szegletén, állán, nyakán keresztül, egészen jobb vállgödréig, vörös heg húzódott, és ez egyáltalán nem tette barátságosabbá az arckifejezését. Ha valamiért megdühödött, ez a régi sebhelye fehéren világított.
Most is, amikor már-már végtelenül unottnak tűnő képpel állt itt… arcán olyan vakítóan fehérlett a sebe, mint a frissen esett hó.
Várt. Várt türelmesen.
De nem egyedül.
Az ösvény mindkét oldalán egy-egy tucatnyi harcosa lapult pattanásig feszült izmokkal figyelve a vezért, készen arra, hogy bármit tesz, csak egy szívdobbanásnyival lemaradva kövessék.
Ugyanis Raghma’van nem szerette, ha valaki prédának tekinti a törzsét…

A Bélkiontók a Vas-hegység lábánál, Gogroh-sivatagától, a Gonosz Agyúak szállásterületétől északra, a Gahgorom-folyó forrásvidékétől, a Sötét Felhő törzsétől nyugatra lévő területet tekintették sajátjuknak, és ennek tiszteletben tartását elvárták mindenkitől. Akik pedig erről nem akartak tudomást venni, azokkal az erő szavával érttették meg. Mivel a Bélkiontó harcosok egyaránt meg tudtak birkózni a Vas-hegység jeges hóviharaival és a Gogroh forró számumjaival, kellőképpen edzettek voltak bármelyik irányból érkező ellenség megfékezéséhez.
Ám sajnos mindig akadtak ostobák, akik nem tanultak az elbukott és felkoncolt elődök hosszú sorából, és érthetetlen módon olyasmit vettek el, ami nem az övék, vagy épp a Bélkiontókon próbálgatták karjuk erejét. A minap is egy csapat havasi óriás ütött rajta a Bélkiontók egyik legészakibb határfaluján, és iszonyatos pusztítással letarolták azt. Feldúlt, szétvert kunyhók, kibelezett, feltrancsírozott, félig felfalt harcosok, sziklákhoz csapott porontyok, megcsonkított öregek és asszonyok tetemei maradtak utánuk.
A pusztítás híre szélvésznél is hamarabb jutott el Raghma’vanhoz, és a főnök lelke elfeketedett a dühtől. Nem kellett sem időt, sem energiát pazarolnia arra, hogy csapatot toborozzon a megtorlásra: a harcosok egymással vetélkedve jelentkeztek nála. Raghma’van pedig, aki képes volt legvadabb dühében is tiszta fejjel gondolkozni, a legjobbak legjobbjait választotta maga mellé. Így történhetett, hogy a támadás után két nappal az általa vezetett csapat már a Vas-hegységben járt, messze maga mögött hagyva az utolsó határfalut is.
Nem esett nehezükre követni a kilenc portyázó havasi óriást, akiknek eszükbe sem jutott álcázni a nyomaikat, mert meg sem fordult a fejükben, hogy bárki is követni merészelné őket. Az óriások fiatalok voltak még, de már elég érettek a harcra és a pusztításra. Lelkükben égett a bizonyítási vágy, hogy megmutathassák, mekkora nagy harcosok ők. Épp ezért támadtak a Bélkiontókra – akiknek hírét-nevét az óriások is ismerték és félték – nem pedig valamelyik másik ork törzsre, vagy akár a hegyi-, akár a jégóriás fajtestvéreikre.
Ölj meg egy hegyi óriást, és bátor vagy! Győzz le egy jégóriást, és erős vagy! Támadj a Bélkiontókra, éld túl, és harcos vagy! – tartotta a havasiak között a mondás. Tehát, aki igazán bizonyítani akarta saját bátorságát és rátermettségét, az nem adta alább a Bélkiontóknál.
Diadaluk könnyű volt és édes: veszteségek nélkül felprédálták a félelmetesnek tartott Bélkiontók faluját! Megöltek mindenkit, aki élt és mozgott! Mindent leromboltak és elpusztítottak, hogy jelezzék a gőgös ork parányoknak: mától új szelek fújnak a Vas-hegység déli oldalán!
Nem tudták, milyen – számukra szerencsés, az orkok számára szerencsétlen – véletlen egybeesés okozta elsöprő győzelmüket. A határfalut, támadásuk reggelén csaknem mind elhagyták a harcosok, mert a szomszéd vadásztelep segítségére kellett sietniük, amit az Eltévelyedettek szervezett portyázói szorongattak. A Káosz-törpék vérgőzös seregét a Bélkiontók bevert fejjel, megtizedelve kergették vissza a hegyekbe, de közben a szinte védtelen falujukra lecsaptak a havasiak…
Ám épp ezért lettek a Bélkiontók az orkság talán legnagyobb harcosai: a természet könyörtelen szeszélyeitől gyötörve, a szüntelen harckészültségben, az újra és újra fellángoló csatározások tüzében edződtek acélkeményre. Nem vágytak könnyebb életre, nem vágytak nyugalomra, nem vágytak békés, boldog öregkorra. Az örökös harc lételemükké vált, és nem ismertek elbukást vagy vereséget.
Egy átlagos ork számára ínszakasztó tempóban – ami egy Bélkiontónak csak kicsivel volt megerőltetőbb egy megszokott menetnél – Raghma’van és csapata beérték a havasi óriásokat, sőt, jócskán elébük is kerültek. Bőven volt idejük megtenni az előkészületeket, és immár ők lestek a bokrok közül a gyanútlanul, egymás között hangoskodva, csörtetve közeledő havasi ifjoncokra.

Raghma’van higgadtan várta az óriásokat.
Az első havasi döbbenten horkantott fel az ösvényen álló ork láttán, és azonnal megtorpant. Imigyen a többiek is megállni kényszerültek, és a nyakukat nyújtogatva tekintgettek előre.
Valamennyien legalább négy-öt méter magasak voltak, egytől-egyig állati bőrökbe burkolózva, amik alól jól láthatóan kidagadtak fajukhoz méltó, óriási izmaik. Hatalmas bunkósbotokat hurcoltak fegyverként, melyeknek többsége legalább húszéves fák törzséből készült.
Mármint kicsavarással vagy kitépéssel és legallyazással készült.
A havasiak értetlenül bámultak az útjukat álló, aprócska alakra, és nem igazán tudták mire vélni a dolgot. De egyre erősödő mormogásuk elárulta, hogy nem akarnak és nem is fognak sokat tanakodni ezen. Azonban mielőtt rárontottak volna a vakmerő orkra, hogy eltiporják vagy a földbe döngöljék, az rájuk kiáltott:
– Drog’naht ro’tanh, Gar’na’renkh!

A havasiak elképedése, ha lehet, még nagyobb lett. Az orkféreg az ő nyelvükön szólt! Sőt! Nyíltan megfenyegette őket!
De nem tudtak hosszan elbosszankodni a hallottakon: a veszett kis korcs máris megtámadta őket!
Raghma’van ráhajította egyik csatacsákányát az élen állóra. Bár ezt a fegyvert nem épp dobásra találták ki, a csákány süvítve, pörögve szelte át a harmincméteres távolságot, és halálos pontossággal fúródott az óriás koponyájába. A csákány, mely vaskosnak és roppantnak tűnt az ork főnök kezében, fura játékszerként fityegett a túlméretes fejben. Ám még így is végzetes sebet okozott.
Ráadásul a megdöbbent ifjú ösztönösen odakapott, megragadta a homlokát átlyukasztó fegyvert, és vadul kirántotta…
…feltépve ezzel saját homloklebenyét, kiloccsantva ökölnyi agyvelőt és kifordítva saját bal szemét.
Még csak nem is ordított. Térdre rogyott. Imbolygott. Megmaradt jobb szemével rábámult a kezében szorongatott játékszerre, aztán előrebukott, és nagy puffanással fúrta arcát a szűz hóba.
Ezzel egy időben fejhangú csataüvöltés harsant az erdőből. Felugráltak az ösvény északi oldalán lévő bokrok közt lapuló ork harcosok, és heves nyílzáporral, parittyakövekkel árasztották el a dermedt havasiakat.
Zömében nem sok kárt okoztak az óriásoknak a nyílvesszők, és a számukra kavicsnak ható orkökölnyi lövedékek sem…
…ám ha érzékeny pontot találtak, fájdalmas bődülésekre késztették még ezeket a behemótokat is.
Márpedig a nyilak többsége épp ezeket az érzékeny pontokat kereste. Az egyik havasinak mindkét szemét kilőtték már az első nyílzáporban, egy másiknak annyi vessző fúródott a torkába, mintha valami különleges nyakéket viselne. Egy harmadik pedig a combjába kapott négy-öt vesszőt, és felbukott nagy igyekezetében, ahogy támadni próbált.
Aztán, amikor a feldühített havasiak a lesből lődözőkre rontottak, a hátukba is kaptak egy újabb sorozatot. Az ösvény déli oldalán rejtőzködők ugyanis csak ekkor fedték fel magukat, és alaposan megszórták a társaikra támadó behemótokat. Kövek, nyílvesszők, dárdák röpültek.
Még nagyobb lett a kavarodás.
Azok az óriások, akiket még nem vakítottak meg vagy nem taglóztak le a lesből leadott lövések, dühöngve vetették magukat a menekülő orkok után, de túl sok siker nem kecsegtette őket. Az orkfajzatok villámgyorsan mozogtak, és kihasználtak minden lehetséges tereptárgyat, míg a böhöm havasiak csak bukdácsoltak a sűrű erdőben, és miközben a vaskosabb fatörzseket kerülgetve – a kisebbeket kidöntögették – az ellenségeiket keresték, újabb és újabb nyílvesszőket kaptak a tarkójukba, a térdhajlatukba, a fülükbe, a halántékukba, és minden elképzelhető helyre. Parittyakövek kocogtak koponyájukon, akár a jégeső, és hiába hadonásztak, mintha méheket kergetnének, nem tudták megvédeni magukat.

Amikor az óriások vezetője holtan terült el, és felharsantak az első csatakiáltások, és záporozni kezdtek az első nyilak, két havasi is úgy érezte, hogy az útjukban álló orkfajzat a legfőbb ellenség, akit el kell tiporniuk, akin bosszút kell állniuk. Bömbölve, átkozódva lódultak meg feléje; lépteik alatt döngött a talaj, hópermet csapódott fel.
Raghma’van rájuk vicsorgott, keményen megvetette a lábát, és megmaradt csatacsákányával a kézben úgy megfeszült, mintha azt gondolná, a puszta testsúlyával megfékezheti a két feldühödött behemót rohamát.
Az elöl dübörgő havasi már csaknem elérte a Bélkiontók főnökét, amikor a lába alól kiszaladt a talaj…
Éktelen dühében és gyilkolni vágyásától elvakítva nem vette észre azt az ágakkal és hóval álcázott vermet, amit a Bélkiontók ástak az úton több órai megfeszített munkával.
A könnyű álca beszakadt a roppant súly alatt, és az óriás ordítva zuhant bele az öt méter mély gödörbe. A felfelé meredő karók egyike a bal combját fúrta át. Egy másik az oldalán hatolt be, és megbicsaklott egy kemény bordán. A harmadik viszont a torkát ütötte át, és a tarkóján bukkant elő.
A fickó hörögve, bugyborékolva, rettenetes hangokat hallatva vergődött, és hatalmas teste az összes karót kiszakította, kiverte a gödör mélyén…
…de az életét ezzel nem mentette meg.
A másik havasi észlelte ugyan a csapdát, amelybe a társa belezuhant, és megpróbálta átugrani, de elkésett.
Ahogy elrugaszkodott, megcsúszott, és ahelyett, hogy sikerült volna átlendülnie a hat méter hosszú verem fölött, belebucskázott a lyukba, és a kövekkel, gyökerekkel erősített, fagyott földfalnak csapódott. Kalimpáló lába saját vergődő társára tiport, és még jobban beledöngölte őt a testét átjáró karókba.
A havasi nem törődött kínlódó társával. Csakis a bosszú vezérelte. Megragadta a verem peremét, elrugaszkodott, felhasalt a szélére…
Még egy erős rántás, és kimászott volna.
Ekkorra azonban ott termett Raghma’van, és iszonyatos erővel vágta csatacsákánya hegyét a vérmes óriás halántékába.
A megsebzett havasi felvisított, akár egy halálát érző vágókoca, és oldalra hanyatlott.
Roppant testsúlyával kicsavarta a fejébe fúródott fegyvert támadója kezéből, és Raghma’van épp hogy el tudta engedni annak nyelét, mielőtt azzal együtt ő is a verembe zuhant volna.
A havasi még felállt, és dühödten ordítva újra a perem felé kaparászott…
Raghma’van előrántotta tőrét, és a vaskos ujjak felé csapott. Összevissza vagdalta a kézfejet, három ujjpercet is lenyisszantott, mire segítsége érkezett. Íjászok csörtettek elő az erdőből.
– Sündisznót belőle! – recsegte Raghma’van, és meg sem várva, miként lődözik tele nyilakkal a hatalmas barmot, máris újabb ellenfelet keresett.
Megkerülte a vermet, és késsel a kezében a mindkét szemére megvakított havasit támadta. A behemót nem látott ugyan, de úgy hadonászott két fatörzs méretű kezével, akár a cséphadaró, és a körülötte ugráló Bélkiontók meg se tudták közelíteni. Íjászok nem voltak a közelben – ők a sűrűben esetlenkedő havasiakat gyötörték –, a parittyalövedékek nem sok kárt okoztak, a lándzsások pedig nem mertek a suhogó öklök közelébe merészkedni, csak ímmel-ámmal döfködtek.
Raghma’van egy szál késsel a kezében, megtorpanás nélkül rárohant a nála minimum két és félszer testesebb havasira. Rendkívüli reflexszel – vagy ösztönnel – lebukott a fejmagasságban elzúgó ököl elől, és kihasználva a havas-jeges talaj csúszósságát, besiklott az óriás lába közé. Pengéje jobbra villant, aztán balra kaszált. Szinte egyazon másodpercben metszette el az inat ellenfele mindkét lábszárán. Aztán máris továbblendült, hogy elkerülje a roppant test zuhanását. A földre került, kiszolgáltatott havasi szinte még fel sem foghatta, mi történik vele, Raghma’van már ráhasalt a fejére, és négy-öt lendületes vágással elmetszette a vaskos gigát.
Sűrű, sötétvörös vérszökőkút lüktetett a magasba. Az óriás teste hídba hajlott, de elvágott inai miatt nem bírta oldalra dobni magát. Ráadásul Raghma’van továbbnyiszálta a torkát, elvágott minden int és izmot, amit csak elért, és a kése hegye már ellenfele csigolyáin csikorgott. De ekkor már érkeztek az eleddig óvatos dárdások is, és megadták a kegyelemdöféseket.
Raghma’van tetőtől talpig véresen tápászkodott fel, szétkente arcán a mocskot, és villogó szemmel keresett volna újabb ellenfelet.
Azonban eddigre már egyetlen havasi sem maradt, aki az ő kését áhította volna. Az, akinek első dobásával kiloccsantotta az agyát, már rég kiszenvedett. A verembe esett első fickóval végeztek a karók. A másodikat úgy telelődözték nyílvesszőkkel a gödör szélén felsorakozott íjászok, hogy alig látszott ki alóluk. Ez a megvakított, elvágott inú, torokmetszett példány pedig már vergődni sem bírt, csak kocsonyaként remegve vívta haláltusáját.
A többi öt havasi sem úszta meg élve. A sűrű erdőben, a vaskos famatuzsálemek között bújócskázva esélyük sem volt a fondorlatos orkok ellenében. Igaz, a havasiak iszonytató fabunkóinak csapásai alatt megremegett a föld, és közepes méretű fákat is kidöntögettek, de túlságosan lassúnak bizonyultak a hozzájuk mérten kicsiny, és sebesen mozgó, fedezékből támadó ork harcosokhoz képest.
Ha ezt a csatát sík terepen vívják, szemtől szemben, a havasi óriások könnyedén lecsapkodták volna apró ellenfeleiket, akár a pimasz ebeket… de azzal, hogy üldözni próbálták támadóikat a sűrűben, a vesztükbe rohantak.
Az alattomos orkok nem kerültek a lecsapó bunkók közelségébe, viszont mindenfelől nyílvesszők özönét küldözgették, köveket lődöztek, dárdákkal szurkáltak. Vagy hátulról rontottak oda, irtóztató erejű csapásokat mértek a hatalmas, oszlopszerű lábakra, ezekkel kényszerítve fél térdre a havasiakat, akik az újabb csapásoktól, döfésektől kivágott faként omlottak a földre. S aki egyszer a földre került… az többé nem állt fel.
A küzdelem tíz percig sem tartott… és a végére a győzhetetlennek tűnő gigászok némán, mozdulatlanul, kicsavarodott végtagokkal, rettentő sebekkel, egytől-egyig a földön feküdtek. Kiomló vérük még gőzölgött a jeges rengetegben, körülöttük pedig bíborvörös kásává lucskosodott az addig vakítóan fehérlő hómező.
Az ork harcosok végigjárták az óriásokat, és megadták a kegyelemdöféseket a haldoklóknak. Aztán valamennyien visszaszállingóztak az útra a főnökükhöz.
Raghma’van végigjáratta tekintetét a harcosain.
– Egy sem menekült? – mordult fel. Persze, ő is tudta a választ.
– Döglött mind a kilenc – jelentette büszkén Komor Tarong, Raghma’van alvezére.
A Bélkiontók főnöke maga is így tudta. Rábiccentett.
– Veszteségeink?
– Nincs. Túléltük valamennyien.
– Sérülés?
– Csak egy. Az sem vészes. – Tarong grimaszolt. – Nyivallott boka. Ráesett az egyik havasi. De nem tört el.
Raghma’van Hoargot kereste a tekintetével; remélte, hogy nem ő a bokaficamos. Szégyenkezni ugyan nem kéne egy ilyen sérülés miatt…
…de mégsem adná jól ki magát, ha épp a főnök fia lenne az egyetlen sérült.
Hoarg azonban épen és bántatlanul vigyorgott rá, és egy idősebb harcos volt az a háttérben, aki furcsán tartotta a bal lábát, és akit ketten is támogattak.
Raghma’van elnézően biccentett a sérült felé.
– Láttalak téged, Thagorr – szólt oda neki. – Bátran harcoltál. Sérülésed erény, nem szégyellnivaló.
– Hála neked, Könyörtelen – mormolta a sebesült. – E diadal csakis neked köszönhető!
Valaki a nevét kiáltotta, és a többiek lelkesen átvették:
– Raghma’van! Raghma’van! Raghma’van! – A vérszennyes vadon az ő nevétől zengett. Hoarg harsogta legvadabbul az apja nevét: – Raghma’van! Raghma’van!
A Bélkiontók főnöke komor képpel csendre intette csapatát.
– Elég!
– Hadd ünnepeljük még a diadalt, apám! – duruzsolta Hoarg, aki már kölyökként kiérdemelte magának a „Féktelen” nevet. – Ne légy érdemtelenül szerény! Hadd ivódjon neved e fákba és a bércekbe! Hisz’ hihetetlen győzelmünk a te hadművészetednek és páratlan cselvetésednek köszönhető!
– Hadművészet? Páratlan cselvetés? – Raghma’van gunyorosan elhúzta a száját. – Ez a pár olcsó trükk a Yumai Egyetemen bárki részére elsajátítható!
– Milyen szerencse – röhögött fel Féktelen Hoarg –, hogy a havasiak nem jártak egyetemre!
– Mint ahogy te sem, hiába nógattalak.
– Apám…
Raghma’van kurta intéssel lezárta a már többször megvitatott, kényes témát.
– Végezzünk! – recsegte. – Vonszoljátok ide az összeset!
Közös erővel összeszedték a havasiak hulláit – még a verembe esetteket is kihúzták –, és jókora kupacot emeltek belőlük az út közepén.
– Temessétek be a vermet! – rendelkezett Raghma’van.
Ez a pluszmunka sokaknak nem tetszett.
– Apám, kell ez? – okvetetlenkedett Hoarg is.
Komor Tarong azonban megadta a választ a főnök helyett.
– Ha a többi havasi meglátja a gödröt, tudni fogja a cselt… legközelebb nem esnek bele!
Betemették, majd Négyagyar, a sámán, mágiájával mindent elsimított, és ahogy korábban megolvasztotta a csontkeménnyé fagyott földet, most ugyanúgy visszadermesztette jeges álmába azt. Immár senki nem mondta volna meg, hogy itt miféle trükkel éltek a Bélkiontók. Végül a gödör betemetett tetejére rendezték a hullahegyet.
Raghma’van komoran szemlélte az élettelen, kivérzett húskupacot.
– És most gyerünk… ontsunk jövőt!
Komor Tarong imaszavakat mormolt, mielőtt nekilátott volna a győzelmi szertartásnak. Aztán előhúzta tőrét, és két gyors mozdulattal felvágta a kupac oldalára helyezett óriás gyomrát. Beletúrt a sebbe, könyékig nyúlt a felvágott hasba, és erővel kitépte, kirángatta a hulla beleit, belsőségeit.
Egyrészt, hogy jelezze a tetemek megtalálóinak, hogy a Bélkiontók végeztek velük…
…másrészt azért, hogy megismerje Grooms akaratát a kiontott belekből.
– Halljuk! – recsegte Raghma’van. – Mit üzen fiainak az Orkok Öregistene?!
Komor Tarong odatartotta az ujjai között szétmorzsolt, szétkent bélsarat sámánjuk orra elé.
– Háború! – suttogta kimeredt szemmel Négyagyar. – Gyilkos… véres… iszonyatos… háború.
– A havasiak ellen?
– Ork ork ellen – krákogta a sámán. – Testvér testvér ellen.
– Ostobaság! – torkolta le Raghma’van. – Miféle tökfej robbantana ki ily esztelen háborút?!
Négyagyar transzba esve meredt a Tarong ujjain és kézfején szétkent bélmocsokra. Behunyta a szemét.
– Egy Kerítő! – suttogta ihletetten és ugyanakkor hitetlenkedve. – A nevét is látom: Aranykéz Ghotagrom!