(részlet)

És megérkezett a köd.
Szürke pamacsok lebegtek be a Bárkába, hoztak hideget, meleget, nedvességet, jeges leheletet.
– Ez meg mi a fene? – dörmögte Skandar Graun, aki ifjabb korában matrózként nem egyszer átélt már hasonlót, de csak szokványos ködöt, szokványos tengeren. Most viszont beleborsódzott a háta. – Történni fog valami?
Xunzü közelebb araszolt. Úgy tűnt, a tündérke, aki nemrég még odafent röpködött és szöcskeként szökkent az orrhoz, most csak csoszog a Bárka ködös alján, mintha nem merné felemelni a lábát, mintha attól tartana, hogy ha elszakadna a ruganyos padlótól, akaratlanul felröppenne, és a kavargó szürkeség magába szippantaná, elragadná.
– Bajt érzek – suttogta komoly képpel. – Jaj-jajjj bajt!
– Nahát, tényleg?! – förmedt rá Haimfliddi mérgesen, apróbb társát okolva a történtek miatt. – És mikor nem?... Te állandóan bajt szimatolsz az aranyos, pisze kis nóziddal... hogy harapnám le bajszostól, te, teee... te beszari tündérke!
Skandar Graun azonban nem vette ennyire félvállról a dolgot. Ő maga is visszás érzésekkel küzdött.
– Bajt? – mormolta. – Mifélét?
– Jön – suttogta Xunzü megrettenten, és apró teste nekifeszült a félork sípcsontjának, tarkója a térdnek koccant. Majd mielőtt rákérdeztek volna, hogy kire vagy mire gondol, csak a vállát vonogatta és a szemét forgatta. – Mindenfelől...
– Ugyan már! – harsogta a gennymanó mérgesen. – Ez csak köd! Nincs itt senki, csak mi!
– Shhh! – intette csendre Skandar Graun. – Fogd be! Sziszegést hallok. Tompa... fémcsengést? – Próbálta szavakba önteni benyomásait. – Mintha a köd mögött... gigászi üllőt püfölne... egy nyolckarú óriás kovács!
– Nabazzki! Nehogy már ijesztgessetek!
– És én is érzem, hogy valaki vagy valami... köze...
– Itt van! – sipította Xunzü. Átesett Skandar Graun lábfején, megkarmolta a félork bokáját, és apró feje az árboc tövének csapódott. – Vigyázz!
Baljós, fekete árny kúszott el fölöttük a köd szürkeségében, akár valami dagadt, sötét viharfelhő, a tat felől az orr irányába. Aztán el, még tovább. Rettenetes hidegséget hagyott maga után, csontig ható, jeges leheletet.

* * *

– Mi a fene volt ez?! – röfögte mérgesen Skandar Graun.
Haimfliddi nem bírt válaszolni; levegőt is alig kapott a félork súlya alatt. Xunzü hason feküdt, és úgy tűnt, mintha megpróbálna belebújni a bárka ködből és füstből szőtt aljába, de legalábbis eggyé válni vele.
– Visszajön! – nyüszítette. – Vissza fog jönni!
– Micsoda?!
– Az.
– De mi az? Mi a jó fene az?!
– Ami belénk jött. A fekete felleg.
– És mi a fene ez a feke...
– Baljóslatosságosság!
Skandar Graun feltápászkodott, megkapaszkodott az árbocban, és mivel a sűrű ködtől semmit nem látott, vadul szimatolva a szaglására próbálta rábízni magát.
Idegen szagokat érzett.
Túlvilági bűzöket. Besült mágia édeskés illatát.
Volt valami furcsa ebben az egészben. Például az, hogy most még az örökké hetvenkedő és gúnyolódó Haimfliddi is hallgatott. A gennymanó négykézláb elmászott Skandar Graun közeléből, és a látótávolság határán enyhén meggörbülve, lesunyt fülekkel pislogott felfelé. Túl sokat nem láthatott, csak a körülöttük kavargó szürkeséget.
Forgott, gomolygott, hömpölygött, zúgott és süvöltött körülöttük a világ, nem jobban, mint korábban, de sokkal félelmetesebben és sokkal áthatolhatatlanabbul.
Rohadt egy érzés volt! Kiszolgáltatottan lebegni a szürke semmi közepén. Tehetetlenül.
A hideg velük maradt; körbelengte őket, de már nem mart, csak csiklandozott.
Jeges ujjakkal.
– Fura...
– Több ez annál, bazzki!
Villanások sokasága feketítette be és fehérítette ki a szürkeséget jobb felől. Olyan volt, mintha grafitvillámok csapkodtak volna valahol messze, nagyon messze, a sűrű ködfal túloldalán. De aztán ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még villámlott, ismét vészjóslóan sötétedni kezdett a szürkeség.
– Nem tetszik ez nekem.
– Mert szerinted kinek tetszene? – vartyogta mérgesen a gennymanó. – Kapd már elő a kurva buzogányodat, mielőtt...
– Mielőtt felpofozol?!
– Mielőtt megint ideér... az az átkozott feketeség!
És már jött is. Mennydörögve.
Baaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaam!
Ezúttal keresztben suhant el fölöttük – vagy rajtuk keresztül? – a hatalmas, amorf árnyék, és nem csak hideget hozott, de oly heves léglökéseket, hogy kis híján lesodorta mindhármukat a fedélzetről.
Alig bírtak megkapaszkodni.
– Yvorl redv... mi a jó... azta’kurta...
Az időbárka is megbillent. Veszettül libegett. Kis híján felborult.
Skandar Graun baljával az árbocba kapaszkodott, jobbjával pedig előhámozta övéből a buzogányát. Nem csak súlyos volt, de jeges és csúszós a nyele.
A bárka deresedni kezdett, majd nagy hirtelen mindenütt jégcsapok növekedtek rajta, mintha gúnyos hosszúorrot mutatnának az időóceán utasainak.
– Mi... mi ez, ami támad minket?!
Mindhárman reszkettek a csontmaró hidegtől, de a választ egyikük sem tudta.
Skandar Graun a fogát csikorgatta, és az ujjait nyalogató, harapdáló hideggel mit sem törődve, elszántan szorongatta buzogánya nyelét. A fekete árnyat kereste.
– Hol van?!
– Ott! Oooooott...
– És m-m-megint... megint visszajön!
– Jöjjön csak! – Skandar Graun keményen megvetette a lábát, és rákészült, hogyha a fekete árny-akármi megpróbál lecsapni rájuk, nem fogja olcsón adni az életét. A buzogányt szólongatta. – Zhertun... te drén csirkefogó... jó lenne, ha segítenél, öreg cimbora! A saját érdekedben! Mert ha itt, ebben a nagy semmiben hullajtalak el, sose kerülsz elő, azt elhiheted...
A buzogány azonban ugyanolyan szótlan és súlyos maradt, mint eddig is; az izmos félork alig bírta megtartani.
A fekete árny most balról úszott rájuk.
Különös látvány volt, ahogy utat engedett neki a szürkeség, ahogy egyre mélyült a sötétség, ahogy mind komorabb és fenyegetőbb lett a közelség.
Az árny azonban ez alkalommal nem ütközött beléjük, nem csapott le rájuk. Balról jött, és a hajó alatt úszott tova jobbra. Kerülgette őket, körözött körülöttük, akár egy cápa. Időközben jócskán gyarapodott a tömege; immár kétszer akkora lehetett, mint az időbárka. Egy nagy, dagadt árnyék, felfújt marhahólyag, pukkadásig megfeszülve.
– Ritkul a köd körülöttünk! – állapította meg Xunzü. – Olyan mintha... Óóóh! Nézzétek! Eszi a ködöt! Attól hízik, azt legeli!
– Legeli?
– Ez valami ködfaló lehet!
– Ló vagy nem ló? – vartyogta Haimfliddi mérgesen. – Ki a pöcsömet érdekli! Döntsd már el, melyik!
És valóban, a köd rohamosan fogyatkozott körülöttük. Oly mértékben megritkult, hogy már húsz-huszonöt méternyire is el lehetett látni: de persze ott is csak újabb és újabb szürke kavargást, sötét örvényeket.
– Ködöt zabál. Nem húsevő!
– Yvorlnak hála...
– Óóóó, de francba! – sipította a tündérke mérgesen. – Megvesztél?! Ezt nem kellett volna!
– Mit? Mit nem?
– Azt a nevet, azt nem szabadott volna emlegetni! – Xunzü grimaszolt, majd gyászos képpel mutatta. – Nézd... ott... visszafordul!
– Na és? – Skandar Graun zordan pislogott. – Ha csak ködöt eszik, nekünk nincs miért aggód...
– Óóóó... odanézz!
– Mi a fészkes...
A feketeség ezúttal nem úszott tova és nem is ütközött beléjük. Megállt a bárka alatt, jócskán kilógott méterekre, minden irányba. Nem igazán lehetett kinézni, hogy mi az, de a puszta látványától borsódzott Skandar Graun háta. Az a folt, ami először szétfolyó tintapacának látszott, most már kifejezetten szabályos alakot öltött: épp olyan volt, mint az ő bárkájuk árnyéka, fejjel lefelé, homályos, zavaros vízben.
Skandar Graun agyába érdekes gondolat fészkelte be magát.
– A végéhez közeledik az utazásunk – jegyezte meg. – Ez valami guarni gépezet lehet. Olyasmi, mint az időbárkánk... csak ez arra szolgál, hogy lefékezzen bennünket.
– Ööö... úgy gondolod?
A félork megvonta a vállát.
– Mi jobbat gondolhatnék?
– Például azt, hogy ez egy esszenciaszörny... egy a legfélelmetesebbek közül, ami a korok közötti időóceánban tanyázik... és a bárka esszenciájának illata vonzotta ide...
Skandar Graun a homlokát ráncolta.
– Ez a magyarázat kevésbé tetszik.
– Éhes. Enni akar.
– Minket?
– A bárkát. – Xunzü a homlokát ráncolta. – A legdúsabb esszencia hordozóját.

Eleinte nem történt semmi különös; az árny ott lebegett alattuk, fekete felszíne lustán fodrozódott, reszketett és bugyogott, mintha vízből lenne és forrni kezdene. De persze nem volt ott víz, és hőség helyett újabb fagyos léghullámok zúdultak rájuk. Paradox módon a hideggel együtt forró, szürkés fekete gőz szállt fel odalentről, hideg és meleg váltogatta egymást követhetetlen ritmusban; forró gőz kavargott, a nedvesség megdermedt, zúzmara hullott alulról, felülről, a fedélzet elderesedett, hogy aztán pillanatokkal később sziszegve, sisteregve még sűrűbb gőzfelhők emelkedjenek a magasba. Olyan volt ez, mintha a távolabbról beszippantott ködöt bocsátotta volna ki rájuk ártalmatlan gőz formájában.
– Még a Limbón se nincs ilyen őrült időjárás! – bosszankodott Haimfliddi, és nagyokat fújtatott, verejtékező, gennyhólyagos bőrét lapogatta. – Pfhúúú...
Skandar Graun ránézett.
– Jártál a Limbón?!
– Ezek a te emlékeid, amiket elcsentem a...
– Hohó! – kiáltotta Xunzü. – Jön a baj!
A sötét árnylény egyre görcsösebben vonaglott és lüktetett az időbárka alatt, szürke füstöt pufogott, forró gőzt és hűvös ködöt eregetett, és olyan sziszegés-áradat hallatszott, mintha milliónyi kígyó lendült volna támadásba. Ingerlő lassúsággal combnyi átmérőjű füstkarokat, és ujjnyi vékony füstcsápokat növesztett; nyolcat-tízet.
Az egyik vaskosabb füstkar épp Skandar Graun orra előtt kúszott el, szívdobbanásonként nagyjából egy ujjnyit növekedve. A félork próbaképpen megbökte.
Áthatolt rajta az ujja. Melegséget érzett, de nem vészeset.
– Füst! – röffentette. A tenyere élével oda-vissza áthatolt rajta. – Nem hiszem, hogy árta...
Be sem fejezte. Ő maga se hitte, hogy nem lenne ártalmas.
A füstkar észbontó lassúsággal, de folyamatosan növekedett, növekedett, egyre magasabbra és magasabbra nyúlt. És jött a többi is. Egy újabb füstkar kúszott fel a bárka pereme fölé, aztán még egy és még egy. Ujjnyi füstcsápok libegtek, kanyarogtak bizonytalanul; ezek többsége a bárka oldalának csapódott, rátapadt, és beleolvadt annak szürke füsttörzsébe.
A találkozási pontokból halvány füstpamacsok lebegtek tova, hogy aztán karnyi távolságba jutva elillanjanak.
Vagy talán az árnylény szippantotta magába őket?!
– Ez nekem nem tetszik! – csikorogta Skandar Graun gyanakodva. – Mit akar ez? Széteszi alólunk a bárkát?
Bal öklével belebokszolt az előtte növekedő, immár a feje fölé nyúló, combvastag füstkarba, de ujjai ugyanúgy nem ütköztek semmiféle ellenállásba, mint ahogy korábban sem.
Találomra odacsapott a buzogánnyal is. Csak úgy kóstolgatási célzattal.
– Semmi.
Gyűlölte ezt a kiszolgáltatottságot, ezt a tehetetlenséget. Érezte, hogy baj lesz; ezek a füstkarok és csápok baljós sejtelmeket élesztettek a lelkében.
De mit tehetne ellenük? Érinteni se bírta őket.
A tudatában kutatott, bármiféle varázslat után, de nem csak hogy mágiát nem talált, egy kumma esszenciát sem érzékelt szerte a testében.
Ostoba, szokatlan érzet volt: hiszen amióta az eszét tudta és elsajátította Netartól a varázslás technikáját, mindig is érzett magában legalább egy kevéske esszenciamorzsát.
De most nem. Most semmit.
A legnagyobb űrt a Káosz Szava hiánya okozta. Ezt a hatalmas varázslatot még ifjú korában szerezte Lendoron, éveken át hurcolta magában, és az több tucatszor is megmentette az életét, de nemrég, Shimbralaar várában titokzatos módon eltűnt; egyfajta vákuum jött létre a fejében a helyén, egy sötét üreg, mely megpróbálta magába szívni reszkető agyát és önérzetét. Magába omlasztani egész tudatát.
Immár nyolc vaskos füstkar emelkedett a bárka fölé és növekedett ujjnyiról ujjnyira; a legnagyobb már elérte az árboccsúcs magasságát, sőt, túl is haladta azt. Négy-öt méter magasan derengtek a karvégek, és egy pillanatra úgy tűnt, abbamaradt a növekedésük.
Mintha az idő is megdermedt volna e vészterhes pillanatban.
– Uuh...
– Mi a fészkes...
Egyszerre csaptak le a füstkarok. Akár a lesújtó ostorszíjak, fülsiketítőt csattantak a fedélzeten, és átölelték az időhajót. A bárka minden egyes csapásba beleremegett, összevissza billegett, valósággal vonaglott. Döbbent utasai alig bírtak talpon maradni, és tehetetlenül nézték, ahogy a karok és csápok ráfonódnak a fedélzetre, az árbocrúdra, és szinte gúzsba kötik a hajót.
Aztán, akárha kirántották volna alóluk a mindenséget, zuhanni kezdtek.
A sötét rémség nagy sebességgel lefelé vonszolta őket.

– Krák! – krákogta a tündérke.
– Aha, nekem is megcsomósodott a torkkk-krr-kom...
– Idióta! Ez egy esszenciakrák! A mélybe ránt minket!
– Hova a „mélybe”?! – bámult el Skandar Graun. – Az idő mélyére?!
– Vagy a mélységes pokolba!
Zuhantak. Az eddig is érzékelt süvítés erősödött, csípős zúzmarafoltok pofozták az arcukat. Zord látomások suhantak felfelé, fojtott sikolyok, hörgések, szörcsögések visszhangzottak a fülükben.
– Végünk! – siránkozott Haimfliddi. – Nekünk végünk!
Skandar Graun ezt másképp gondolta. Megkapaszkodott a bárka korlátjában, és újra meg újra lesújtott a ráfonódó füstkarra a buzogányával. A tüskés golyó azonban mit sem ártott a krák fogókarjának, a bárka korlátját viszont jelentős mértékben roncsolta. Füstforgácsok szállongtak szerte.
Az esszenciakrák pedig sorra magába szippantgatta azokat.
– Hagyd abba! – sivította Xunzü dühösen. – Szétvered a bárkát! Csak a vesztünket sietteted!
Skandar Graun nem állt le. Újra meg újra lecsapott.
– Van jobb ötletedet?! – ordította vissza. – Nézzem tétlenül, ahogy ez a...
– A kaszát használd! Yvorl kaszáját!
Skandar Graun egy pillanat alatt váltott; a buzogány helyett az ezüst áldozókaszával esett neki a hajóra fonódó füstkarnak.
Erőt sem kellett kifejtenie.
Bár azt túlzás lenne kijelenteni, hogy a kasza úgy vágta a vastag füstvégtagot, mint kés a vajat...
...de belemélyedt, és vitte azt, akárha valami csorba bugylibicskával nyiszált, farigcsált volna rothadó húsdarabokat.
– Viszi! – bömbölte diadalmasan. – Levágom ezt a... rohadékot!
Zuhantak. Süvítő füstparazsak táncoltak, kavarogtak körülöttük; szürke szakadékfalakká olvadt az örvénylő ködvilág.
Skandar Graun rekedt diadalüvöltéssel elmetszette a füstkar utolsó cafatát, megragadta a levágott részt, és megpróbálta lehajítani a bárkáról. Ám az – látszólagos füstszerűsége ellenére – túl súlyos volt, és veszettül vonaglott. Kicsúszott a félork kezéből, és úgy térdhajlaton csapta, hogy csaknem elvágódott.
Az apró gennymanó viharzott oda, és érthetetlen szitokszavakat fröcsögve löködte taszigálta a jó négy méteres, vergődő karrészt, gyömöszölte át a korláton. Nevetséges, esélytelen kísérlet volt ez, de legalább megtartotta addig, amíg Skandar Graun visszanyerte egyensúlyát...
A félork megragadta a vaskos füstkart, a feje fölé emelte, aztán a semmibe hajította.
Pillanatok alatt elmaradt a fölöttük kavargó szürkeségben.
– Ez az! – rikkantotta Haimfliddi, és rögtönzött örömtáncot lejtett. – Vaóóó!
Pedig túl sok okuk nem volt az örömködésre.
A csonkolt végtag alsó része elvált a bárka oldalától, és szabadon lengett, vonaglott, újra meg újra a törzsnek csapódott, de...
...szemmel láthatóan, idegtépő állhatatossággal továbbra is növekedett.
Egy ujjnyit legalább, minden szívdobbanás alatt.
Skandar Graun nem várta meg, míg újra négyméteresre nő; ellökte az útjából a táncikáló gennymanót, rohant a következőhöz, és fogcsikorgatva nyiszálni kezdte. Vágta, vágta, vágta...
Még mindig zuhantak.
Az előbb megcsonkolt kar egyre növekedett: már legalább fél métert visszanőtt.
A félork a második levágott résszel már jobban boldogult; első fogással lehajította.
Rohant a harmadikhoz. Aztán a negyedikhez. Majd az ötödikhez...
Mire azzal végzett, az elsőként levágott kar már újranőtt, és nagy csattanással csapott le ismét a bárkára.
– Vigyázz!
– A’zanyád! – Bár nem ez következett volna sorban, Skandar Graun odaugrott ehhez az elsőhöz, és ismét metélni kezdte az áldozókaszával. Most talán még nehezebben boldogult, mint az előzőeknél. Vagy a kasza éle fáradt el, vagy a füstkar lett erősebb és vaskosabb. – Azt hiszed, kifogsz rajtam, te rohadék?!
Közben továbbra is zuhantak.
Skandar Graun diadalmas ordítással nyiszálta el a füstkart, és ismét kihajította a levágott, vonagló, csapkodó részt.
Közben a korábban levágott karok is jelentős mértékben visszanőttek.
Reménytelennek tűnt ez az egész.
– Hiábavaló! – kiabálta a tündérke. – Túl gyorsan regenerálódik... és új karokat is növeszt!
A vagdosásba feledkezett félork maga mögé nézett és látta, hogy a megfeketedett, döglött végtagok mellé új, friss karok kapaszkodtak: jóval több volt ott, mint mielőtt pusztítani kezdte azokat.
Vesztett küzdelemnek tűnt, de Skandar Graun sosem volt az a fajta, aki meghátrál: a fogát csikorgatva, konok makacssággal vágta, nyiszálta a hajójukra fonódott kart.
– Xunzü, te potrohos miniállat! – üvöltötte Haimfliddi, miközben a félork által levágott újabb füstkart taszigálta a korlát felé. – Segíts már, bazzki!
– De ennek... semmi értelme.
– Annak tán van, hogy csak állsz ott szárny- és szempillarezegtetve, és meresztgeted a hülye kis gombszemeidet... hogy verném ki őket egyszer s mindenkorra?!
– Nem, nem, nem... – A tündérke a fejét rázta. – Mindig újabbak nőnek. Ez így nem megy. Nem jó. Esztelen!
– Akkor csináld te! – süvítette a gennymanó. – Csináld a te módodon! Beszélj hozzá! Énekelj neki! Vagy nyávogj... vagy akármi, csak éleszd fel!
– Kit? Mit? – Skandar Graun annyira belefeledkezett a vagdalásba, hogy tulajdonképpen nem is várt választ.
Nem is kapott.
A tündérke szárnyzümmögtetve tépelődött a bárka orrában, és a kezét tördelte idegességében.
– Ááááááá, az veszélyes lehet...
– Veszélyes?! – Haimfliddi rettegve és gúnyosan röhögött, miközben az újdonat levágott füstkarral birkózgatott. – Miért, ez tán nem az?!
– De ha én...
– Csináld, bazzki... vagy hókon nyomlak ezzel a kurva polipkarral! – Aztán felháborodottan ordított. – Hé, hé... héééé! Te ork barom! Le ne dobj már vele együtt! Nem látod, hogy még kapaszkodok?!
Épp időben sikerült elengednie, mert a munkába feledkezett félork nem igazán törődött az óbégatásával.
– Megteszem! – kiáltotta a tündérke elszántan. Hitetlenkedve ingatta a fejét, mint aki nem érti, hogy dönthetett így. – De aztán magatokra vessetek!
Skandar Graun már egy újabb füstkart nyiszált. Izzadt, verejtékezett; a kétségbeesés csomókba gyűlt az izmaiban.
Xunzü előhúzta a furulyáját, játszott pár trillát, aztán szokatlanul mély hangon, reszelősen, csikorogva szavalni kezdett:

Idővándor, guarni társ,
Igaz lelked nem látja más!
Rázkódj meg, és hagyd az álmot,
Ébredj, éledj, térj magadhoz!

Az esszenciakrák által lefelé vonszolt időbárka fedélzetén sorozatos reszketések, remegések futottak végig.
Tényleg olyan volt ez, mintha a fura alkotmány éledezni kezdene.
Mintha megpróbálná lerázni magáról az ölelő polipkarokat.
Meg az utasait is.
– Mi ez? Yvorl redves farkára... mi a fene ez?!
– Hááá... szerintem hagyjuk most a nyiszálást, gazda! – vélte Haimfliddi. – Kapaszkodj inkább!
– Mi?!
Xunzü ismét trillázott a furulyáján, aztán sietve elrakta hangszerét, és átszellemült képét az árboc csúcsa felé fordítva ordított, ahogy apró torkán kifért:

Ébredj, testvér, guarni társ,
Hulljon le a lagymatag máz!
Halálmámor, megkergült tánc,
Kezdődjék a versenyfutás!

A bárka minden eddiginél erősebben megreszketett, aztán megrázta magát, akár egy vizes szőrű kutya. Xunzü számíthatott erre, mert ő megkapaszkodott abban a két szarvszerű nyúlványban, ami a pultból meredt elő; Haimfliddi viszont megcsúszott a nedves padlón, a korlátnak csapódott, és kis híján átzuhant a korláton.
Skandar Graun az utolsó pillanatban kapta el a kis fickó lábát szabad bal kezével.
A következő hajórengés viszont őt is leverte a lábáról, és nem sok hiányzott, hogy apró társával együtt le nem bucskázott a fedélzetről azon a részen, ahol már jókora rész hiányzott a korlátból, köszönhetően az ő elszánt vagdalkozásának..
– Yvorl redv... kapaszk...
A bárka rázkódott, remegett, szinte ugrált és dobálta magát, akár egy betöretlen vad boran . Mivel a bal oldalán Skandar Graun már szinte az összes polipkart elnyiszálta, néhány vad vergődéssel ki tudott szabadulni a megmaradt füstkarok fogságából, és azonnal száguldani kezdtek.
Eddig lefelé zuhantak. Most olyan volt, mintha oldalirányban folytatnák a zuhanásukat. De nem ám egyenesen: hanem cikkcakkban, akár a megriasztott nyúl.