Futott egy brazil szappanopera a magyar televízióban, „Megveszem ezt a nőt” (rövidítve: MEAN) címen. A mexikói Campeche városban játszódott a története, és nagyjából százhuszonvalamennyi rész ment le belőle. Ezekből a leadott epizódokból három könyv született magyarul, és a LAP-ICS kiadó a Fabula Kiadóval közösen kitalálta, hogy ehhez a sikeres sorozathoz folytatásokat íratna. Én a 4. résztől kezdtem, és az eredeti történethez képest 19 évet ugrottam az időben: amikor is az eredeti főszereplők lánya már 18 lett, és vele folytattam a szerelmi kalandozást. Azt hiszem, a 14. részig a Fabula adta ki és a LAP-ICS terjesztette, aztán a 15. résztől a LAP-ICS saját kézbe vette. Bárhogy is, én csak írtam és írtam, hónapról hónapra, mert anyagilag jól jövedelmezett, és az ebből befolyt honoráriumokból megszilárdíthattam a Cherubion Könyviadó működését. Valahol a történet felénél társszerzőként a húgomat, Juditot is bevontam. Az együttműködés köztünk többnyire úgy alakult, hogy én leírtam Juditnak a fő történetet, fejezetenként vázlatosan, hogy mi történjen... ő pedig megírta, feltöltötte a saját elgondolásaival. Aztán ismét én következtem, és stilisztikailag végigjavítottam az egészet, feltöltöttem saját ötleteimmel, stb... Van olyan Hombre Jimenes történet, amelyben Judit munkája 70-80 %, máskor meg 20-30 %... tehát úgy összességében: fele-fele. De a segítsége nélkülözhetetlen: nélküle nem bírtam volna a tempót, hónapról hónapra a szoros határidőket.
Magát az álnevet a LAP-ICS ötlötte ki. Én nem szerettem, viccesnek véltem, magamtól soha nem találtam volna ki ilyen nevet... de elfogadtam. Kit érdekel?
Jót röhögtem, amikor egy budapesti írótalálkozó alkalmából író barátaim – Tóth Norbi, Tölgyesi Laci & Szántó Tibi – egy A/3-as rajzlapra felírt és magasba tartott „HOMBRE JIMENES” felirattal fogadtak a Nyugati Pályaudvaron. Poénból, persze.