Mivel tizenévesen többnyire elektronikus zenét hallgattam, valahogy kimaradtak az életemből a "lázadóbb", keményebb zenék, köztük a rock vagy a heavy metal is. Persze ismertem én a legnépszerűbbeket, bulikban együtt gajdoltam Edda, Piramis, P. Mobil vagy épp Bikini számokat a piás cimborákkal - legalábbis a refréneket tudtam. Viszont hidegen hagyott ez a fajta zene, s a "legkeményebb" bandák, amiket akkoriban rendszeresen hallgattam: Slade, Nazareth, Suzy Quatro és hasonlók voltak. És még a Slade-től is viszonylag a dallamosabbak jöttek be, mint például az Egy penny a belépő, amit a Tesla gyártmányú szalagos magnómon rongyosra hallgattam.

Az elektronikus zenétől elmentem a techno felé, majd behatoltam industrial területre, és csak 1997-ben találkoztam ismét komolyabban metalzenével - méghozzá olyannal, ami első hallásra hengerelt: a Dimmu Borgir: Enthrone Darkness Triumphant c. albumával. Ekkoriban heti rendszerességgel jártam Debrecen legnagyobb CD-áruházában, áttúrni a készletet eldugott industrial lemezek után, belehallgatni az újdonságokba. A Dimmu Borgir lemez akkor jelent meg a Nuclear Blast kiadásában, és mivel elég sok példányt megvásároltak belőle a jelenlétemben, kíváncsiságból én is belehallgattam: ütött. Nem csak hogy megvettem, de másnap visszamentem, és az eladótól - aki már jól ismert - hasonló stílusú és hangzású zenéket követeltem. Jó pár Nuclear Blast-os albumot vettem (illetve nem túl sokat, mert akkor még alig pár lemezt adtak ki), és mindegyik tetszett. Pld. a Hammerfall első albumára emlékszem. Utána pedig már jött a többi...

A lényeg, hogy a Dimmu Borgir volt az első olyan banda, ami teljesen megváltoztatta a képet arról, amit én addig metalnak tartottam. Mondjuk úgy, jócskán kiszélesítette a palettát.
Ami a legnagyobb pozitívum volt számomra (mint az elektronikus hangzás megszállottjának), a szintetizátor léte, amellyel kellemes dallamokat játszottak, míg a hörgős, agresszív ének szintén nagyon bejött nálam. (Korábban talán az is ellenszenves volt számomra a heavy metal zenéknél, hogy a legtöbb énekes olyan magas, nőies hangokon sipítozott, mintha épp egy macska cibálta volna a farkát a karmaival. Igaz, az efféle hörgős, károgós éneklésre meg azt mondogatták a barátaim, hogy azért ilyen hangon dörmögnek, mert nyilvánvalóan nem tudnak énekelni... Mindegy.)
A későbbiekben jókora black metal gyűjteményt szedtem össze, rengeteg pénzem ráment, de amikor bementem a cd-boltba, már mindig várt rám eltéve egy halom olyan cd, amiről az eladó úgy gondolta, hogy "épp az én ízlésem"... és sorra bele is hallgattam mindegyikbe. Aztán ahogy az lenni szokott, kitört rajtam a "gyűjtési láz", és megesett az, hogy egy bizonyos együttes lemezét első belehallgatásra otthagytam, mert nem igazán tetszett... de miután ugyanannak a bandának más albumait megvettem, mivel azok meg tetszettek, másnap visszamentem, és megvettem a "gyengébbet" is, már csak a teljesség kedvéért.

Jelenlegi kedvenceim, a teljesség igénye nélkül - és nem feltétlenül tetszési sorrendben, és persze nem is mind black metal:
Moonsorrow, Finntroll, Ensiferum, Limbonic Art, Arcturus, Kovenant, Rossomahaar, Mystic Circle, Abigor, As Light Dies, Darzamat, Catamenia, Children of Bodom, Diablerie, Eisregen, Cradle of Filth, Tvangeste, Nokturnal Mortum, Enslavement of Beauty, Morgul, Finnugor, Faerghail, Hantaoma, Korozy, Korpiklaani, Tartaros, Aborym, Manegarm, Graveworm, May Result, Dimmu Borgir, Old Man's Child, Penumbra, Taunusheim, Therion, Arkona, Far Beyond, Tristania, evenfall, Borknagar, Trollfest, Taunusheim, Eternal Tears of Sorrow, Darzamat, Dark Fortress, Battlelore, Theatre of Tragedy, Mog Ruith, stb, stb...